Mecseki - alon.hu
Ha Isten és a globális felmelegedés is úgy akarja, nemsokára itt a jó idõ, és vele együtt azok a nyughatatlan és világmegváltó lelkek, akik ebben a szezonban is szívügyüknek érzik Szombathely felrázását, felpörgetését, élettel való telítését és a hasonló közhelyeket. Mintha elhatározás kérdése lenne Isztambult vagy Palermót faragni a vasi megyeszékhelybõl. Felejtsük már el ezt az unalmas és reménytelen kísérletezgetést, itt nyugi van, kedveskéim, és ebbõl akár meg is lehetne élni.
Ha két értelmiségi összefut Szombathelyen, jó esélye van, hogy öt perc múlva már azon borongjanak, hogy pfuj, micsoda egy unalmas hely, nem történik itt semmi, mindenki a tyúkokkal megy aludni, még hétvégén is szellemváros az egész, hozzá képest a mai Csernobil maga a lüktetõ élet. Pedig milyen pazar is lenne olykor kimozdulni, igazi színházba járni, naponta akár kétszer is, kiállításokat látogatni és áttáncolni az éjszakát a belvárosban, esetleg a szökõkútban, mint Anita a Dolce Vitában, mert az olaszok tudnak élni, Riminiben is mi volt éjszaka, a kiskölkök még éjjel kettõkor is bringáztak a fagyis körül, nem mind itt, ahol este hat után még a cipõkopogást is hallani a Király utcában.
Egy szûk csoport nem elégszik meg a sztenderd sirámokkal, és nekiáll lelkesen szervezkedni, úgymond „felrázni a várost”, hogy csalódottan konstatálja, hogy nem tudja, aztán még intenzívebben borongjon az unalmon, ami ellep bennünket. Bezzeg Rimini, ugye.
Kérném tisztelettel, lássuk már be, hogy ez a felrázás ebben az értelmében nem fog menni, még ha száz évig rázogatunk is egyfolytában, azon egyszerû okból kifolyólag, hogy Szombathely nem ilyen típusú és kész. Használat elõtt nem felrázandó. Ha megszakadunk, sem lesz belõle Isztambul vagy Palermo, ehhez elég egyrészt a térképre pillantanunk, hogy lássuk, a mediterrán térség jóval odébb van a maga életritmusával és kultúrájával együtt, másrészt ha valaki fellapozza a helytörténeti könyveket, abból leginkább az olvasható ki, hogy ez egy nyugis város volt mindig, nyugdíjas római veteránokkal, késõbb hívõ katolikusokkal és gyarapodó polgárokkal, akik csak módjával akarták áttáncolni az éjszakát a szökõkútban. És miért pont most lenne életmódbeli forradalom?
Tessék megfigyelni, az ideköltözöttek és az idelátogatóknak jellemzõen pont az jön be leginkább a városban, ami a helyieknek a kínjuk: hogy olyan csendeske, visszafogott az egész, irigylére méltó közbiztonsággal, ahol még az éves karnevál is úgy zajlik, hogy minden reggelre össze vannak söpörve az utcák.
Márpedig itt ez a lényeg, illetve ez kellene, hogy legyen. Aki nem jár becsukott szemmel, az tudja, hogy mivel jár az éjszakai lüktetés, tessék csak megkérdezni a szegedieket vagy a pécsieket, tudnak mesélni kellemes történeteket a mellékzöngékrõl, amelynek persze megvan a diszkrét bája, de ha valaki normális családi életre vágyik, nem biztos, hogy egy bizonyos életkor felett annyira sóvárog olyan mediterrán kulturális dekorációk iránt, mint a diszkrét délszláv kapcsolatok vagy a balkáni drogútvonal.
Szóval, kedveskéim, abból kellene fõzni, amink van, fõleg mert olyan egyedi ízt lehetne kotyvasztani belõlük, amit nemcsak családon belül lehetne sikerrel elsütni, de jó eséllyel ízlene az idelátogatóknak is, akik ezért a lokális specialitásért nem sajnálnák a zsebükbe nyúlni.
Nem a harsány – városidegen, és amúgy sem nem létezõ - gigaprogramokat kellene erõltetni, hanem éppen ellenkezõleg. Ezeknek hiányát, a csendet, a zöldet, a pihenést, a kulturális ínyencségeket kellene a zászlóra tûzni, és magunk is meglepõdnénk, milyen könnyen megvalósítható lenne az, ami benne van a levegõben, és ami adottságból – ne legyünk szemérmesek – sokkal könnyebben lehetne pénzt csinálni, mint a széllel szemben pisilésbõl. Nem mellesleg ezért kellett volna egy terjedelmes, de barátságos, nyugodalmas, a pihenést szolgáló fürdõt építeni a város zöldövezetében, nem pedig egy tömegrendezvényre és pörgésre támaszkodó sportcsarnokot. Ugyanezen okból kifolyólag az új Fõ tér is csak akkor lesz sikeres, ha a rendezvények fõ profilját a nyugisabb és intimebb zenék, nem pedig nem pedig a death metál vagy a szökõkútban való tánc erõltetése jelenti.
Az egyébként alapból nem igaz, hogy nincs itt semmi. Tessék csak fellapozni az aktuális programajánlót, és pirossal aláhúzni a mûvészfilmektõl kezdve a magángalériákon keresztül a kamaraszínházakig és a város szellemiségével harmonizáló egyéb intimebb produkciókig mindent. Lesz belõlük számos. Aki nagyon akar, az ma is talál magának sok mindent, a gond inkább az, hogy az emberek nem nagyon akarnak aláhúzogatni, kimozdulni meg még nehezebben. Szóval ha mindenáron pezsgetni akar valaki, akkor itt lehetne tenni, finoman és tartózkodóan, egy kis propagandával, normális és értõ városi kultúrpolitikával, valódi sajtókritikával, amely nem merül ki a tényszerû beharangozón vagy a „fergeteges siker” szófordulatnál.
Ha egy kicsit is sikerülne ezt a csendesebb, tartózkodóbb, meditálóbb irányt elfogadtatni magunkkal, ne adj isten tenni is érte, még az is lehet, legyintenénk az egész régióközpont-balhéra. Salzburgban járva például nagyon nem úgy tûnt, hogy valaki rohadtul hiányolná a fõvárosi rangot. Náluk már nyugi van, a csendben Mozartot hallgatnak és számolják a pénzt a folyóparton, a nagy zöld fák árnyékában.
