Jabil barátunk elmegy, nem is nagyon magyarázkodik, meghagyja azt másnak. Meg hát mit is mondhatna, hülyén hangzana szájából az „ennyire volt hitelesítve a város” szófordulat. Márpedig ennyire volt. És mindezt tudni lehetett, mint ahogy azt is, hogy elõször ezt a szívközeli tályogot kellene rendbe tenni, a mûszempilla ráér késõbb is.
Mottó:
„Hiszen számított rá,
persze hogy számított, sõt múlt éjjel álmodott is ilyesfélét:
de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha
a magyart is a Frõhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész
kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.”
Karinthy Frigyes: A rossz tanuló felel
„Viszlát, megyek” - mondja szûkszavúan a küszöbön Jabil pajtás, nyitva az ajtót, kezében az útitáska, vissza se néz nagyon, szeme már a távoli horizontot fürkészi, miként a vadnyugati filmek kékszemû hõsei, akik szintén nem sokat vacakolnak: ha elvégezték a dolgukat, menniük kell, nem tartja vissza õket könny, asszony, barátok.
Kemény, kérgesszívû legények a multinacionális cégek, azon persze lehetne vitatkozni, hogy mennyire pozitív szereplõi annak a színes, szélesvásznú, magyarul csak imitt-amott beszélõ filmnek, aminek a neve: világgazdaság.
Mert az addig rendben van, hogy jóképû, nagydumás csávók, meg respektjük van mindenhol, lehet velük villantani a szomszéd elõtt, és dolgozni is tudnak, sõt, ami még fontosabb a mai világban: el is tudják adni a cuccot, amit fabrikálnak, pontosabban fabrikáltatnak velünk, mással, akárkivel.
Csak az a baj velük, mint a legtöbb ismerõsünkkel, akiknek hirtelen megszaladt, és akikrõl most nem lehet megmondani, hogy a siker szállt a fejükbe, vagy azért sikeresek, mert alapból olyanok, amilyenek. Akiktõl az embert kiveri a hideg verejték: magabiztosak, önzõek és szeretik megmondatni a tutit. Olyannyira szeretik, hogy a legnagyobb cégek már nem csupán falvakat és városokat ugráltatnak, hanem országokat és földrészeket is, talpuk alá eresztve – hogy a cowboyos hasonlatnál maradjunk - egy-két golyót, ha nem úgy táncolnak, ahogy kellene, Megtehetik, velük van az erõ.
Hogy jól van-e így, azt a rosseb se tudja, mert lehet, mindez a munkamegosztásból, a specializációból és az emberi lélek aktuális kivetülésébõl egyenesen következik, a végállomás pedig a cégek által kormányzott bolygó lesz, de az is lehet, mindez csak egy történelmi mellékzönge, és majd a világórások saját kardjukba dõlnek, ahogy azt a világóriások tenni szokták.
 |
Mi lenne? Semmi. Az történik, ami már számtalan helyen történt és történni is fog a világban. Szombathelyre sem a James Joyce-hagyomány vagy a vasi dödölle miatt jött a Jabil. Így most odébb cuccol, ahol most örülnek neki, kap adókedvezményt, fõnöki ingyenlakást, fehérruhás szûzleányokat, hogy pár – talán már azt is tudják a céges közgazdászok, hogy pontosan mennyi – év után továbbálljon onnan is, romba döntve ott is, ahogy illik.
Lehet, nem a legerkölcsösebb mentalitás, de kiszámítható. Lehet vele kalkulálni. A telephely kiválasztás, a menedzseri és a szalag melletti munkabérek, a munkásjáratok, sõt az éves céges bulik is azt az egyetlen célt szolgálják, hogy valakik valahol minél több pénzt keressenek. Ennyi. Egy multitól nem lehet elvárni - illetve el lehet, de ostobaság -, hogy figyelembe vegye az éjszakai mûszakosok véres szemeit, a munkásnõ beteg gyerekét, a foglalkoztatási rátát, a helyi iparûzési adót vagy egy ország, város jövõjét. Nem az õ dolga.
Arra ott vannak a helyi vezetõk, akikre azért szavaztak, azért tartják el õket - mondjuk éppen az éjszakai mûszakban robotolók -, hogy ilyesmivel kalkuláljanak, hogy csináljanak valamit, védjék az ott lakók érdekeit, ha kell rúgják seggbe a multit, hogy 15-20 év múlva is legyen valahogy.
Ehhez képest az Európai Unió szénné fizetett elitje impotens alkotmányozással, kulturális fesztiválokkal, szakértõsködésekkel és ide-oda utazásokkal tölti az idõt, miközben a hivatalnokok a nagyvárosok légkondicionált irodáiban papírhegyeket gyártanak, és alig pár embernek tûnik fel, hogy a kontinensen már alig van valódi termelés, mindenki menedzser, szakértõ vagy PR-munkatárs. Nyugtatgathatjuk magunkat, hogy csak menjenek messzire ezek a Jabil-féle rabszolgamunkák, legalább csak a java marad. Nem marad. Miért maradna? A szolgáltatások, a magasabb hozzáadott-értéket produkáló cégek elõbb utóbb követik õket, mert – hahó! - mi a túrót csinálnának a 100 millió bürokrata és kommunikációs tanácsadó országában.
A felelõsség hatványozottan érvényes a magyar gazdaságpolitikára, ha egyáltalán van ilyen, mert naponta körülbelül 10 ezerszer halljuk a „reform” szót, de hogy az aktuális megpumpoláson és az évtizedek óta mantraként hajtogatott „versenyképesség” és „hatékonyság” lózungokon kívül ez mit jelent, azt még Gyurcsány „Reform” Ferenc sem tudja. Konkrétan: milyen lesz a magyar gazdaság mondjuk 10-15 év múlva, mit fogunk gyártani, mibõl fogunk megélni, mibõl fogunk fizetni Ázsiának a termékekért és az oroszoknak a gázért, ha már egyszer õket választottuk, ugye? A magyar gazdaság úgy mûködik, hogy a szigetszerûen mûködõ multinacionális cégek termelnek – a profitot érthetõen hazautalják -, a többiek zöme meg hónapról-hónapról kínlódik, kreatívan könyvel, esetleg kapcsolatrendszerétõl függõen részt vesz a „nagy államipénz-lenyúlás” nevû játékban. És nem az a baj, hogy itt vannak a multik, még az sem, hogy olykor elmennek, hanem hogy az állam sokkal inkább gajdolja õket az izolált szigeteikkel, mint a honi kicsiket és közepeseket, fenntartva a nagybeteg és törékeny gazdasági szerkezetet, ahol egy cég távozása megropanthat egy komplett régiót.
A fentebb említett nagy folyamatokban egy város meglehetõsen kiszolgáltatott helyzetben van. Amikor a kilencvenes évek elején megérkeztek a Szombathelyre az elsõ multinacionális cégek, mindenki örült nekik. Jogosan. A Philips, a Siemens és társaik nemcsak munkahelyeket, fizetéseket, keresletet, de olyan munkakultúrát és üzleti légköri is hoztak, ami nem volt hátrányára a városnak, és amit irigykedve figyeltek országszerte. A városi döntéshozók pedig büszkék voltak rá. Csakhogy büszkeségbõl nem lehet megélni.
Az egymást kövezõ ciklusok nagyon különbözõek voltak, de abban hasonlítottak egymásra, hogy a nagy és szimbolikus politikai-, kulturális- és médiaharcok közepette nem vették észre, vagy nem érdekelte õket a veszély. Hogy Szombathely veszedelmes gazdasági lejtõre került. A várost vezetõ elitnek közel két évtized nem volt elég, hogy megtanulja, mivel is kellene elsõsorban foglalkoznia. A Jabilt valószínûleg húsz ökörrel sem lehetett volna itt tartani, de azt tudni kellett volna, hogy elmegy, és hogy akkor mi van. Példának okáért: amíg más vidéki városok egymást tapossák nanotechnológia kutatóközpont ügyében, Szombathely képtelen elmozdítani a fõiskola alkalmatlan vezetését, ami miatt a város fiatal szürkeállománya más vidékek gyarapodását szolgálja.
Az eddigi reformok gyakorlatilag megálltak az iskolabezárásoknál és a tanári ebédpénzek megkurtításánál, és az ellenzék is többet foglalkozott a bizottságok létszámának alakulásával, semmint a reálgazdasági kérdésekkel. Még aggasztóbb, hogy az újonnan felvázolt, EU-pénzekbõl finanszírozott projektek (szimbolikus, hogy önállóan már egy Gyöngyös-híd is reménytelen vállalkozás) sem adnak választ arra, milyen lesz itt az élet a mára valóban megalázóvá vált bérmunka-korszak után, és a Jabil költözését kommentáló hivatalos nyilatkozatok is inkább igyekeznek szõnyeg alá söpörni a másfél évtizede duzzadó problémát, semmint szembenézni vele.
Red alert van, de nagyon.
