Ismerõs ez a hangulat a focipálya lelátójáról. Ülsz, zsebedben a
jegyed, tele vagy várakozással és figyelsz feszülten. Elkezdõdik a
meccs, a "nemzeti" csapat játszik, egységben az erõ, zúg a lelátó.
Eltelik 10 perc és még mindig null-null, ez jó. Eltelik 20 perc,
vezettünk egy-két támadást, már-már kezded elhinni, hogy van
keresnivalónk. Még 10 perc és mindenki együtt lelkesedik. Aztán bekapja
a csapat az elsõ gólt. Talán még mindig remélsz, de közben kezded
elõkészíteni magadat és környezetedet a minden reményrõl való
lemondásra. A merészebbek már meg-megengednek maguknak egy-egy viccet.
Aztán 5 perc múlva beüt a következõ gól, és innentõl nem marad más, mint
a hazai csapat ügyetlenkedésén való élcelõdés. Valami hasonló folyamat
játszódott le bennem is a magyar közigazgatásban eltöltött kilenc hetem
során.
Nagy hévvel és pozitív várakozással láttam munkához. Az elsõ héten még
mindez elegendõnek is bizonyult ahhoz, hogy megóvjon a negatívumoktól.
Személyiségem munkával kapcsolatos elvárásai még elég egységesnek
bizonyultak ahhoz, hogy ellenálljanak a lerombolásukra szövetkezett
erõknek.
Egyetlen gyanús esemény történt csupán: részletekben bár, de néhány nap
alatt megtörtént a bemutatásunk. Egyik nap ezt, másik nap azt az
emeletet jártuk végig sûrû kézfogások közepette, és a bennem ezalatt
lassan érlelõdõ információ végül kérdés formájában bukott felszínre: ide
direkt csökkent képességû embereket vesznek fel, avagy itt válnak ilyen
tompává a kedves munkatársak?
Mint utóbb kiderült, a második esettel állunk szemben, és így kilenc hét
után már érzek annyi bátorságot magamban, hogy elkezdjem boncolgatni a
köröttem élõk/ülõk fásultságának okait.
A legfõbb ok kétségkívül a leterheltség lenne. Lenne, mert a munka nem
"kerül elvégzésre", vagy ha mégis, annak még több munka a jutalma, azaz
nem hogy jutalmaz, de büntet a rendszer, amire pedig ugye
prognosztizálható a reakció_
Ide direkt csökkent képességû embereket vesznek fel, avagy itt válnak
ilyen tompává a kedves munkatársak?
Vegyük példának okáért a tegnapi értekezletünket (itt így hívják a
meetingeket). Letereltek bennünket a tárgyalóba, ahol katonásan egymásra
polcolt irathalom hevert a nagy kerek asztalon, de annyi, hogy épp hogy
csak el nem érte a plafont. Az igazgatóhelyettes nem érte be a látvány
sokkoló mivoltával, hanem volt szíves közölni, hogy ezeket itt mind
kénytelen lesz jelenlévõ, néhány fõs osztályunk tagjaira az
elkövetkezendõ néhány napban kiszignálni, mi pedig legyünk szívesek
mindezt az iktatóprogram által átvenni. Ez annyit tesz, hogy az adott
aktának meglesz a maga kis felelõse, így ha az ügyfélszolgálaton
érdeklõdik az ügyfél az ügye iránt, majd lesz kihez kapcsolni/irányítani
õt. Az igazgatóhelyettes ez alkalomból felszólított minket, hogy
mindenki készítsen listát a jelenleg nála lévõ ügyekrõl, hiszen a
leterheltség alapján fog eldõlni, hogy ki mennyi aktával gazdagodhat.
Mindezek alapján világosan körvonalazódik a helyzet: aki jól dolgozik,
az majd még többet dolgozhat, ugyanannyi pénzért, mint aki rosszul és
keveset dolgozva több száz aktányi hátralékot halmozott fel íróasztalán.
Persze az igazgatóhelyettes a kezdõdõ elégedetlenségnek jó érzékkel
elejét véve hozzátette: nem kell megijedni, az 1992-es ügyiratok még
várhatnak egy-két hónapot. Na most ugye, ha ezt összehasonlítom az
államigazgatási eljárásról szóló törvényben meghatározott 30 napos
elintézési határidõvel, akkor finoman fogalmazva a két állítás nincs
egymással összhangban, apró pici rés tátong közöttük.
Tehát itt a köztisztviselõ le van terhelve, de annyira, hogy a fõnökei
is belátják, a munka megoldhatatlanul sok, és ha elég lelkiismeretes,
akkor ettõl a tehertõl nem tud aludni, és egyre csökkenõ energiával
lassan belefullad a saját kis aktakupacába. Ekkor szerencsés esetben
mentõövként fegyelmit dobnak elé, amit ugyancsak szerencsés esetben
elfogadva hamarosan az utcán találja magát, és ha minden jól megy, még
elég fiatal ahhoz, hogy új életet kezdjen. Szerencsétlenebb esetben
azonban a köztisztviselõ elég okos ahhoz, hogy "beleszarjon" az õt
terhelõ aktarengetegbe, maszatol, hárít, épp csak a legszükségesebbeket
oldja meg idõrõl idõre, ennek eredményeként pedig munkájában nem
található hiba, leterheltsége sem növekszik tovább az
elviselhetetlenségig, és szép lassan elpazarolhatja a teljes életét a
fásult problémakerülésre. De vajon mivel tölti a maszatolás által
megtakarított munkaidõt a köztisztviselõ?
No, itt jön az a bizonyos párhuzam a futballpálya lelátójával. A
köztisztviselõ ugyanis ül, és élcelõdik, mint az egyszeri nézõ a nemzeti
tizenegy játékosain. Élcelõdik a saját helyzetén, összemosolyog az
ügyféllel, ha az elég intelligens ahhoz, hogy ne kapjon dührohamot, és
viccelõdik a fõnökei hozzá nem értésén, kilátástalan helyzetén,
pénztelenségén. Mindig is igyekeztem kivonni magam az efféle
tréfálkozásból - sosem voltam híve a felesleges beszédnek - de azért
egyszer-kétszer kénytelen voltam felvenni a poénok zuhatagának ritmusát.
Be kell vallanom, ez egyáltalán nem volt könnyû, és mégis mikor
"sikerült", megállapíthattam, hogy ez az idõtöltés igencsak
energiaigényes. Sok mindent nem tanultam meg itt, de annyit igen, hogy
az egész napos élcelõdésben is el lehet fáradni annyira, mintha az ember
munkával töltötte volna az idejét. Erre azonban esélye sincsen az
egyszerû munkavállalónak, mivel akkora a hangzavar, olyan hangos a
csevely és a nevetgélés a szobában, hogy lehetetlenné válik bármiféle
koncentráció.
Pasziánsz, aknakeresõ, winlinez, flipper, ulti és így tovább a
számítógépes játékok kifogyhatatlan tárháza vár az új belépõkre.
De mit csinál még a köztisztviselõ munkaidejében? Erre a kérdésre
legtöbbször szintén kérdés adja meg a választ. Gondolok itt az olyan
kedvesen érdeklõdõ mondatokra, mint például: "Béla, te mivel játszol?",
avagy: "És neked mennyi a csúcsod?" Pasziánsz, aknakeresõ, winlinez,
flipper, ulti és így tovább a számítógépes játékok kifogyhatatlan
tárháza vár az új belépõkre. A felsorolás majdnem végtelen, beleértve az
egykori Commodore 64-es játékok feljavított változatainak a közös
hálózaton való megtalálhatóságát. Ezen a ponton kicsit röstelkedve bár,
de be kell vallanom, hogy rövid köztisztviselõsködésem alatt részese
voltam valódi kártyapartinak is valódi magyar-kártyával, valódi
hivatalban, valódi köztisztviselõkkel, valódi munkaidõben.
Aztán itt van velünk minden játékok legizgalmasabbika, az ún. "okoljunk
másokat a saját nyomorunkért" címû-kezdetû játék a maga antiszemita,
vagy csak simán rasszista, de legesleginkább a cigánygyûlölõs
alfajaival. Etekintetben - fiatalosan erõs tûrõképesség ide vagy oda -
én is kisebb sokkot kaptam, mikor bekerültem ide, különös tekintettel a
véremben keveredõ, gyakorta szapult rasszok egyike-másikára. Kénytelen
is voltam azonnal jelezni, hogy kérem szépen ez így nem oké, én itten
"érintett" vagyok, de mindhiába. Ennyi zsidózást, cigányozást még ember
nem látott, mint ami itt van, külön kis iparágat lehetne alapítani csak
arra, hogy "monitorring" feltérképezzük a közigazgatás ilyen irányú
devianciáit.
És ha már a problémáknál tartunk, essen szó mind közül a legnagyobbról,
a korrupcióról. Na, az itt szerencsére nincsen, legfeljebb hiányos
kérelem. Ha ugyanis már olyan stádiumba jut az ügyféli elégedetlenség,
hogy személyesen jelenik meg abban a hivatalban, amelynek
valószínûtlenül hosszadalmas tili-tologatása miatt már-már a létezésében
is kételkedett, némi ügyfélszolgálati eligazítás után magával az
ügyintézõ kollégával találhatja magát szemben. Mi történik ekkor?
Szerencsés esetben az ügyfél pozitív választ kap, ügyét hamarosan
elintézik, netán elutasítják. Igazán szerencsétlen (és egyébként
meglehetõsen ritka) esetben azonban a köztisztviselõ lapozgatni kezdi az
aktát, kinyilvánítja abbéli meglátását, miszerint a kérelem hiányos, és
néhány perc után az ügyfélnek elõbb-utóbb le is eshet, hogy a lapozgatás
csak addig tart, amíg bele nem kerül az egy húszezres az aktába, ami
máris nem lesz hiányos, és az ügy hamarosan elintézést nyer. Az
ilyesmire persze nincs bizonyíték, ugyanakkor elképzelhetõ, mennyire
válik gyanússá ebben az állóvízben fulladozó hivatalban a
köztisztviselõ, amikor, mint pók a falon, elkezd sokszorosan felgyorsult
állapotban rohangászni, és mindenkinek könyörög, akin az aktát keresztül
kell verni, hogy feladatainak azonnali hatállyal legyen szíves eleget
tenni.
És ezzel át is tértünk a következõ problémakörre, ami szó szerint egy
nagy és fölösleges körre hasonlít. Egy átlagos ügyirat ugyanis legalább
öt emberen megy keresztül, mire végre elintézést nyer, és az igen
becsült vezetõség jó érzékkel még be-beiktat ebbe a körbe egy-két olyan
pluszállomást, mint igazgatóhelyettesi nyelvhelyességi ellenõrzés,
spóroljunk a postázáson, stb.
Nap nap után mézet, pálinkát, gyümölcsöt kínálnak nekem vételre
munkatársaim, idõnként meglepõen nagy mennyiségben.
Szóljunk egy-két szót a munka szakmai jellegérõl. Magam jogászdiplomával
bírok, jogászként dolgoztam korábban is, és jogi ismereteimet
elmélyítendõ érkeztem új munkahelyemre. Itt azonban hozott anyagból
dolgozunk, a határozattervezeteket a szakmai osztályok "kulcsrakészen"
küldik át nekünk, mi csak helyesírási ellenõrzést végzünk, kicsit
átszerkesztjük a rosszul megfogalmazott mondatokat, és persze
"szólózunk". Ez nem jelent semmiféle kunsztot, sem - hogy visszatérjünk
a futballhoz egy perce - egyénieskedést, nem. Szólózni a közigazgatási
zsargonban annyit tesz, mint bepötyögni a határozattervezetben számmal
megjelölt jogszabály szöveges elnevezését: pl. az államigazgatási
eljárásról SZÓLÓ, többször módosított 1957. évi IV. törvény.
Szakmai munkáról itt nem igen beszélhetünk, így legnagyobb munkahelyi
sikeremnek kénytelen vagyok azt elkönyvelni, hogy három hónapos
munkaviszonyom során nem vásároltam semmit köztisztviselõtársaimtól.
Irodaépületünkön ugyanis hiába fityeg kívülrõl a hatósági feladatkört
tanúsító címer és tábla, az csak a gyanútlan járókelõk megtévesztésére
szolgál. Valójában az épület odabentrõl sokkal inkább emlékeztet piacra,
ahol nap nap után mézet, pálinkát, gyümölcsöt kínálnak nekem vételre
munkatársaim, idõnként meglepõen nagy mennyiségben. De megtalálhatók itt
a Forever living products és a Herbalife hálózatok termékértékesítõi is,
akik világméretû összesküvésük keretében aloe verával árasztják el a
magyar közigazgatást.
Szakmai tapasztalatot keveset szereztem tehát, élettapasztalatot,
barátokat annál többet. És láttam persze azt is, hogy itt a megoldás
igen egyszerû lenne: hozzáértõ managementet helyezni a szervezeti
egységek élére, elbocsátani azokat az egyébként kedves munkatársakat,
akik már évek óta próbálják kiprovokálni, hogy kirúgják õket,
lerövidíteni az ügykezelés menetét, és némi ésszerû motivációval
megváltoztatni az egyébként egész tehetséges köztisztviselõi kar
elkerülõ, hárító és fõként felelõsségtologató attitûdjét. Nekem azonban
ezt már nem áll módomban kivárni így kénytelen vagyok az alábbi
félmondattal megörvendeztetni hõn szeretett igazgatónkat: a
köztisztviselõk jogállásról szóló 1992. évi XXIII. törvény 11/B § (3)
bekezdése alapján azonnali hatállyal felmondok. Tisztelettel: ÁIP.
jegyed, tele vagy várakozással és figyelsz feszülten. Elkezdõdik a
meccs, a "nemzeti" csapat játszik, egységben az erõ, zúg a lelátó.
Eltelik 10 perc és még mindig null-null, ez jó. Eltelik 20 perc,
vezettünk egy-két támadást, már-már kezded elhinni, hogy van
keresnivalónk. Még 10 perc és mindenki együtt lelkesedik. Aztán bekapja
a csapat az elsõ gólt. Talán még mindig remélsz, de közben kezded
elõkészíteni magadat és környezetedet a minden reményrõl való
lemondásra. A merészebbek már meg-megengednek maguknak egy-egy viccet.
Aztán 5 perc múlva beüt a következõ gól, és innentõl nem marad más, mint
a hazai csapat ügyetlenkedésén való élcelõdés. Valami hasonló folyamat
játszódott le bennem is a magyar közigazgatásban eltöltött kilenc hetem
során.
Nagy hévvel és pozitív várakozással láttam munkához. Az elsõ héten még
mindez elegendõnek is bizonyult ahhoz, hogy megóvjon a negatívumoktól.
Személyiségem munkával kapcsolatos elvárásai még elég egységesnek
bizonyultak ahhoz, hogy ellenálljanak a lerombolásukra szövetkezett
erõknek.
Egyetlen gyanús esemény történt csupán: részletekben bár, de néhány nap
alatt megtörtént a bemutatásunk. Egyik nap ezt, másik nap azt az
emeletet jártuk végig sûrû kézfogások közepette, és a bennem ezalatt
lassan érlelõdõ információ végül kérdés formájában bukott felszínre: ide
direkt csökkent képességû embereket vesznek fel, avagy itt válnak ilyen
tompává a kedves munkatársak?
Mint utóbb kiderült, a második esettel állunk szemben, és így kilenc hét
után már érzek annyi bátorságot magamban, hogy elkezdjem boncolgatni a
köröttem élõk/ülõk fásultságának okait.
A legfõbb ok kétségkívül a leterheltség lenne. Lenne, mert a munka nem
"kerül elvégzésre", vagy ha mégis, annak még több munka a jutalma, azaz
nem hogy jutalmaz, de büntet a rendszer, amire pedig ugye
prognosztizálható a reakció_
Ide direkt csökkent képességû embereket vesznek fel, avagy itt válnak
ilyen tompává a kedves munkatársak?
Vegyük példának okáért a tegnapi értekezletünket (itt így hívják a
meetingeket). Letereltek bennünket a tárgyalóba, ahol katonásan egymásra
polcolt irathalom hevert a nagy kerek asztalon, de annyi, hogy épp hogy
csak el nem érte a plafont. Az igazgatóhelyettes nem érte be a látvány
sokkoló mivoltával, hanem volt szíves közölni, hogy ezeket itt mind
kénytelen lesz jelenlévõ, néhány fõs osztályunk tagjaira az
elkövetkezendõ néhány napban kiszignálni, mi pedig legyünk szívesek
mindezt az iktatóprogram által átvenni. Ez annyit tesz, hogy az adott
aktának meglesz a maga kis felelõse, így ha az ügyfélszolgálaton
érdeklõdik az ügyfél az ügye iránt, majd lesz kihez kapcsolni/irányítani
õt. Az igazgatóhelyettes ez alkalomból felszólított minket, hogy
mindenki készítsen listát a jelenleg nála lévõ ügyekrõl, hiszen a
leterheltség alapján fog eldõlni, hogy ki mennyi aktával gazdagodhat.
Mindezek alapján világosan körvonalazódik a helyzet: aki jól dolgozik,
az majd még többet dolgozhat, ugyanannyi pénzért, mint aki rosszul és
keveset dolgozva több száz aktányi hátralékot halmozott fel íróasztalán.
Persze az igazgatóhelyettes a kezdõdõ elégedetlenségnek jó érzékkel
elejét véve hozzátette: nem kell megijedni, az 1992-es ügyiratok még
várhatnak egy-két hónapot. Na most ugye, ha ezt összehasonlítom az
államigazgatási eljárásról szóló törvényben meghatározott 30 napos
elintézési határidõvel, akkor finoman fogalmazva a két állítás nincs
egymással összhangban, apró pici rés tátong közöttük.
Tehát itt a köztisztviselõ le van terhelve, de annyira, hogy a fõnökei
is belátják, a munka megoldhatatlanul sok, és ha elég lelkiismeretes,
akkor ettõl a tehertõl nem tud aludni, és egyre csökkenõ energiával
lassan belefullad a saját kis aktakupacába. Ekkor szerencsés esetben
mentõövként fegyelmit dobnak elé, amit ugyancsak szerencsés esetben
elfogadva hamarosan az utcán találja magát, és ha minden jól megy, még
elég fiatal ahhoz, hogy új életet kezdjen. Szerencsétlenebb esetben
azonban a köztisztviselõ elég okos ahhoz, hogy "beleszarjon" az õt
terhelõ aktarengetegbe, maszatol, hárít, épp csak a legszükségesebbeket
oldja meg idõrõl idõre, ennek eredményeként pedig munkájában nem
található hiba, leterheltsége sem növekszik tovább az
elviselhetetlenségig, és szép lassan elpazarolhatja a teljes életét a
fásult problémakerülésre. De vajon mivel tölti a maszatolás által
megtakarított munkaidõt a köztisztviselõ?
No, itt jön az a bizonyos párhuzam a futballpálya lelátójával. A
köztisztviselõ ugyanis ül, és élcelõdik, mint az egyszeri nézõ a nemzeti
tizenegy játékosain. Élcelõdik a saját helyzetén, összemosolyog az
ügyféllel, ha az elég intelligens ahhoz, hogy ne kapjon dührohamot, és
viccelõdik a fõnökei hozzá nem értésén, kilátástalan helyzetén,
pénztelenségén. Mindig is igyekeztem kivonni magam az efféle
tréfálkozásból - sosem voltam híve a felesleges beszédnek - de azért
egyszer-kétszer kénytelen voltam felvenni a poénok zuhatagának ritmusát.
Be kell vallanom, ez egyáltalán nem volt könnyû, és mégis mikor
"sikerült", megállapíthattam, hogy ez az idõtöltés igencsak
energiaigényes. Sok mindent nem tanultam meg itt, de annyit igen, hogy
az egész napos élcelõdésben is el lehet fáradni annyira, mintha az ember
munkával töltötte volna az idejét. Erre azonban esélye sincsen az
egyszerû munkavállalónak, mivel akkora a hangzavar, olyan hangos a
csevely és a nevetgélés a szobában, hogy lehetetlenné válik bármiféle
koncentráció.
Pasziánsz, aknakeresõ, winlinez, flipper, ulti és így tovább a
számítógépes játékok kifogyhatatlan tárháza vár az új belépõkre.
De mit csinál még a köztisztviselõ munkaidejében? Erre a kérdésre
legtöbbször szintén kérdés adja meg a választ. Gondolok itt az olyan
kedvesen érdeklõdõ mondatokra, mint például: "Béla, te mivel játszol?",
avagy: "És neked mennyi a csúcsod?" Pasziánsz, aknakeresõ, winlinez,
flipper, ulti és így tovább a számítógépes játékok kifogyhatatlan
tárháza vár az új belépõkre. A felsorolás majdnem végtelen, beleértve az
egykori Commodore 64-es játékok feljavított változatainak a közös
hálózaton való megtalálhatóságát. Ezen a ponton kicsit röstelkedve bár,
de be kell vallanom, hogy rövid köztisztviselõsködésem alatt részese
voltam valódi kártyapartinak is valódi magyar-kártyával, valódi
hivatalban, valódi köztisztviselõkkel, valódi munkaidõben.
Aztán itt van velünk minden játékok legizgalmasabbika, az ún. "okoljunk
másokat a saját nyomorunkért" címû-kezdetû játék a maga antiszemita,
vagy csak simán rasszista, de legesleginkább a cigánygyûlölõs
alfajaival. Etekintetben - fiatalosan erõs tûrõképesség ide vagy oda -
én is kisebb sokkot kaptam, mikor bekerültem ide, különös tekintettel a
véremben keveredõ, gyakorta szapult rasszok egyike-másikára. Kénytelen
is voltam azonnal jelezni, hogy kérem szépen ez így nem oké, én itten
"érintett" vagyok, de mindhiába. Ennyi zsidózást, cigányozást még ember
nem látott, mint ami itt van, külön kis iparágat lehetne alapítani csak
arra, hogy "monitorring" feltérképezzük a közigazgatás ilyen irányú
devianciáit.
És ha már a problémáknál tartunk, essen szó mind közül a legnagyobbról,
a korrupcióról. Na, az itt szerencsére nincsen, legfeljebb hiányos
kérelem. Ha ugyanis már olyan stádiumba jut az ügyféli elégedetlenség,
hogy személyesen jelenik meg abban a hivatalban, amelynek
valószínûtlenül hosszadalmas tili-tologatása miatt már-már a létezésében
is kételkedett, némi ügyfélszolgálati eligazítás után magával az
ügyintézõ kollégával találhatja magát szemben. Mi történik ekkor?
Szerencsés esetben az ügyfél pozitív választ kap, ügyét hamarosan
elintézik, netán elutasítják. Igazán szerencsétlen (és egyébként
meglehetõsen ritka) esetben azonban a köztisztviselõ lapozgatni kezdi az
aktát, kinyilvánítja abbéli meglátását, miszerint a kérelem hiányos, és
néhány perc után az ügyfélnek elõbb-utóbb le is eshet, hogy a lapozgatás
csak addig tart, amíg bele nem kerül az egy húszezres az aktába, ami
máris nem lesz hiányos, és az ügy hamarosan elintézést nyer. Az
ilyesmire persze nincs bizonyíték, ugyanakkor elképzelhetõ, mennyire
válik gyanússá ebben az állóvízben fulladozó hivatalban a
köztisztviselõ, amikor, mint pók a falon, elkezd sokszorosan felgyorsult
állapotban rohangászni, és mindenkinek könyörög, akin az aktát keresztül
kell verni, hogy feladatainak azonnali hatállyal legyen szíves eleget
tenni.
És ezzel át is tértünk a következõ problémakörre, ami szó szerint egy
nagy és fölösleges körre hasonlít. Egy átlagos ügyirat ugyanis legalább
öt emberen megy keresztül, mire végre elintézést nyer, és az igen
becsült vezetõség jó érzékkel még be-beiktat ebbe a körbe egy-két olyan
pluszállomást, mint igazgatóhelyettesi nyelvhelyességi ellenõrzés,
spóroljunk a postázáson, stb.
Nap nap után mézet, pálinkát, gyümölcsöt kínálnak nekem vételre
munkatársaim, idõnként meglepõen nagy mennyiségben.
Szóljunk egy-két szót a munka szakmai jellegérõl. Magam jogászdiplomával
bírok, jogászként dolgoztam korábban is, és jogi ismereteimet
elmélyítendõ érkeztem új munkahelyemre. Itt azonban hozott anyagból
dolgozunk, a határozattervezeteket a szakmai osztályok "kulcsrakészen"
küldik át nekünk, mi csak helyesírási ellenõrzést végzünk, kicsit
átszerkesztjük a rosszul megfogalmazott mondatokat, és persze
"szólózunk". Ez nem jelent semmiféle kunsztot, sem - hogy visszatérjünk
a futballhoz egy perce - egyénieskedést, nem. Szólózni a közigazgatási
zsargonban annyit tesz, mint bepötyögni a határozattervezetben számmal
megjelölt jogszabály szöveges elnevezését: pl. az államigazgatási
eljárásról SZÓLÓ, többször módosított 1957. évi IV. törvény.
Szakmai munkáról itt nem igen beszélhetünk, így legnagyobb munkahelyi
sikeremnek kénytelen vagyok azt elkönyvelni, hogy három hónapos
munkaviszonyom során nem vásároltam semmit köztisztviselõtársaimtól.
Irodaépületünkön ugyanis hiába fityeg kívülrõl a hatósági feladatkört
tanúsító címer és tábla, az csak a gyanútlan járókelõk megtévesztésére
szolgál. Valójában az épület odabentrõl sokkal inkább emlékeztet piacra,
ahol nap nap után mézet, pálinkát, gyümölcsöt kínálnak nekem vételre
munkatársaim, idõnként meglepõen nagy mennyiségben. De megtalálhatók itt
a Forever living products és a Herbalife hálózatok termékértékesítõi is,
akik világméretû összesküvésük keretében aloe verával árasztják el a
magyar közigazgatást.
Szakmai tapasztalatot keveset szereztem tehát, élettapasztalatot,
barátokat annál többet. És láttam persze azt is, hogy itt a megoldás
igen egyszerû lenne: hozzáértõ managementet helyezni a szervezeti
egységek élére, elbocsátani azokat az egyébként kedves munkatársakat,
akik már évek óta próbálják kiprovokálni, hogy kirúgják õket,
lerövidíteni az ügykezelés menetét, és némi ésszerû motivációval
megváltoztatni az egyébként egész tehetséges köztisztviselõi kar
elkerülõ, hárító és fõként felelõsségtologató attitûdjét. Nekem azonban
ezt már nem áll módomban kivárni így kénytelen vagyok az alábbi
félmondattal megörvendeztetni hõn szeretett igazgatónkat: a
köztisztviselõk jogállásról szóló 1992. évi XXIII. törvény 11/B § (3)
bekezdése alapján azonnali hatállyal felmondok. Tisztelettel: ÁIP.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése