Ez a sarc lesz a végső

Mecseki - alon.hu

Mondjuk cirka húsz éve dolgozom egyfolytában baromként, és mondjuk nagyjából ennyi ideje hallom az éppen aktuális balfácántól, hogy most még egy kicsit rossz lesz, megszorítjuk a töködet, de aztán tuti bekopog a Kánaán. Nem kopog be, barátaim, vagy ha be is kopog, ezek után engem az sem érdekel. Nem én buliztam el a lóvét, balek lennék, ha beszállnék a számlába, ehelyett próbálok fizetés nélkül a vécéablakon meglógni. Dászvidánja.

Valami olyasmit mondott a rádióban minap Gyurcsány, hogyha faszányosan mennek a dolgok, akkor 2009 táján már egész jól stabilizálódik az ország. Ez klassz, Ferenc, igazán klassz, ha minimum három kemény év kell ahhoz, hogy kijavítsák a korábbi kormányzat balfék döntéseit, akkor jó alaposan elszabhatta a korábbi társaság ott a hajóhídon.

Most már csak azt kellene kinyomozni, hogy hogyan került ebek harmincadjára az alapjáraton is permanensen az ebek huszadján tántorgó ország. A nyomozáshoz nem kellene Columbo hadnagy segítségét igényelni, elég lenne Ferencnek benyitni a budapesti párnásajtajú irodák ajtaján, amelyek mögött történetesen ugyanazon fazonok ülnek, mint a Nagy Elcseszés idején, és megkérdezni tõlük, hogy barátaim, mi a fene történt. No meg hogyha a párnásajtósok most annyira tudják a szakmai frankót, akkor korábban miért nem, illetve ha korábban nem tudták, akkor most mitõl igen. És ha már annyira belejött a Ferenc a kérdezõsködésbe, akkor ezt lendületbõl magától is megkérdezheti.

És ha véletlenül azt a – nincs kizárva, hogy õszinte – választ kapja, hogy Ferenckém, mindez nem szakma, hanem politika, hatalom, képmutatás és népszippantás, akkor viszont nekünk, öntudatos választóknak és politikafogyasztóknak kellene felmutatnunk a középsõ ujjunkat az égig, majd bevágni az irodák ajtaját a hosszú folyosókon, lehetõleg úgy, hogy a tok szálkásra törjön és a bent ülõ fehéringes rezzenjen már össze emberesen, csak a hecc meg a miheztartás kedvéért.

Ha túltesszük magunkat a Fidel Castro-féle forradalmi hevületen – nem könnyû egyébként -, és próbáljuk reálisabb mederbe terelni a gondolatmenetet, akkor elsõként azt látjuk, hogy bennünket megint áthajítottak a palánkon, mint azt a bizonyos macskát. Azt, hogy az SZDSZ adócsökkentési ígéretekkel kaparta be magát a parlamentbe, majd gond nélkül megszavazta az adónövelést, végül is nem túl meglepõ, mert hát az elmélet és a gyakorlat koordinálása soha nem volt erõssége a liberálisoknak, miért pont most lett volna másként, és miért pont most ne tudnák megmagyarázni ezt az apró inkonzekvenciát.

Érdekesebb téma Gyurcsány magánszáma. Nem mindennapi a pali, mert még a Nagy Elcseszés idején, amikor cselekvés helyett énekelt, táncolt és arról beszélt, hogy nem beszélni, hanem cselekedni kell, el tudta hitetni, hogy majd másként mennek a dolgok: reform lesz, és az jó lesz.

Habár a nép zömének a reform nagyjából annyira hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés, a másik választási lehetõség még hiteltelenebbnek tûnt, és tûnik ma is, így aztán megint csak Ferenc kezébe adta a kormánykereket, hogy akkor, uzsgyi, tekergesd, jöjjenek azok a reformok. És innentõl kedve napról-napra irracionálisabb – vagy éppen hogy túlságosan is racionális irányt – vett a történet.

Az okosak bezárkóztak egy Balaton-parti nyaralóba, ahonnan sokáig semmi nem szivárgott ki, csak a lázas munka képzete, azt sugallva, hogy olyan reformok jönnek, hogy hozzá képest Széchenyi és csapata kisinasok lesznek. Aztán kiderült, egeret szültek a hegyek, abból is olyan formátlan, mutáns típust. Mert hát azért az nem egy nagyformátumú tett, reform meg aztán végképp nem, ha a múltbeli elcseszett és elszalasztott intézkedések terhét adóemelések formájában rázúdítom a lakosságra. Ehhez kár hetekig agyalni, a lakossági sarc újabb elemeit egy szûk délután össze lehet hozni, fõleg úgy, hogy a pénzügyminisztérium apparátusának elsõ ligás játékosai vannak ebben a mûfajban.

Ami az érem másik, érdemi részét, az elburjánzott állami kiadások csökkentét illeti, ott viszont alig történt valami. Az egészségügy, az oktatás, a közigazgatás terén csak vérszegény, bátortalan, igazságtalan, kiskutya szintû próbálkozások vannak, erõsen tragikomikus színezettel. Kérdezzenek meg csak valakit az állami szektorból, hogy hogyan mennek a mostani leépítések, és öt perc alatt olyan hihetetlen történeteket hall, hogy tényleg nem tudja, a könnyek a röhögéstõl vagy a sírástól indultak-e meg.

És most ehhez az összebarkácsolt, még az olasz focicsapatnál is sportszerûtlenebb csomaghoz kérik a megértést és támogatást a néptõl, ahogy két évtizede mindig.

Azt hiszem, bennem most kattant el a hajszálrugó, engem innentõl kezdve nem érdekel a GDP, az államháztartás, a folyó fizetési mérleg, a tb-kassza hiánya, ne nézzenek baleknak, oldják meg ahogy tudják, saját pénzbõl vagy akárhonnan, én a benyújtott számlát bizony el kívánom bliccelni, sajnálom, de ebben a csehóban nem én fogyasztottam, mi több, az italt és a piát az én spájzomból lopták. Ha kell, kimászok a hátsó udvarra nyíló vécéablakon, aztán mindenkinek csók, van nekem saját bajom is, inkább azt igyekszem sínre tenni, mert azt helyettem úgysem teszi meg senki.

Elvtársak, barátaim! Nagyon nem oké itt valami, ne csináljunk úgy, mintha nem látnánk: húsz éve dolgozunk mint a barom, legalább annyit, mint mondjuk a szomszédban lakó sógorék, sõt sokszor többet. Nagyjából mostanra kellett volna utolérni õket, ehelyett tessék csak megnézni egy fizetési csíkot vagy sétát tenni egy átlagos magyar faluban. Milyen megszorítás? Mirõl beszélünk egyáltalán? Mi a fene történik itt?

Szóval a magam részérõl fizetés nélkül el, majd tessenek szólni, ha ki van fizetve a cehh, a pénzt meg, uraim, ott keressék, ahol van, nem is olyan nehéz megtalálni, ott van önöktõl karnyújtásnyira, ha akarják, meglesz az. Mondom.