Putriország télen virágzik

Mecseki - alon.hu

A gazdaság szárnyal, az infláció történelmi mélységekben, a reálkeresetek masszívan nõnek ? nyomják agyunkba a kincstári szlogeneket, melyeket számokkal is alátámasztanak. Elvontan. Ha viszont valaki nem elvontan, hanem konkrétan télen utazik a Szombathely-Pécs vonaton, az menten sírva fakad az ország látványán. Télen ugyanis nem takarnak a fák.

Néhány évvel ezelõtt az egyik szombathelyen megtelepedett multinacionális cég német vezetõjét arról faggattuk informálisan, hogy amikor országunkba érkezett, negatív tapasztalatai közül mi volt a legmegrázóbb. A derék német egy másodpercig sem mélázott el a válaszon, köntörfalazás nélkül rávágta, hogy a falusi házak. Azt mondta, akkora kulturális sokkot okozott a határon inneni látvány, hogy közel halálfélelme volt, ami csak a városokba érve enyhült jelentõsen. No meg késõbb arra is rájött, hogy a magyar házak belsejére nem lehet mindig a külcsín alapján következtetni. A német fickó ? mert azok már csak ilyenek - persze alaposan eltúlozta a dolgot. Meghalni nem feltétlenül kell a látványtól, de hogy a magyar falvakkal - és rajtuk keresztül az egész országgal - nagy bibi van, az biztos. És nem kell németnek lenni ahhoz, hogy szemünk legyen ehhez: elég egy-két hetet valamely Lajtán túli országban töltenünk, aztán a határt átlépve gyõzzünk hüledezni a különbségeken.

A helyzet pontosabb szemrevételezésére frissiben begyûjtött tapasztalatom szerint - remek alkalom egy Szombathely-Pécs téli vasúti kirándulás is. A hagyományos személyvonatok mára ? hála a MÁV és a mindenkori kormányok áldásos ténykedésének ? az utca embere számára használhatatlanok lettek, így marad a Bécs-Pécs IC, amely ugyan messze nem váltotta be a hozzáfûzött reményeket, késik is, ráadásul visszafelé valami elektromos hiba miatt pótjegyünkért töksötétben ücsörgjük végig az egész utat, de legalább nem érezzük magunkat a harmadik világban. Hacsak nem nézünk ki az ablakon. Ha viszont kinézünk, a vidéki Magyarország minden búbánata elénk tárul. Nyáron megtévesztõ a kép. Akkor erdõk, mezõk, folyók váltják egymást, a fák zöldje mögött barátságos kis házak hózódnak, elõttük virágoskert, mellettük tyúkok kapirgálnak. A városszéli kiskertekben békésen dolgoznak a családok, a kertkapunál öreg, napfénytetõs Wartburg áll, mely körül gyerekek kergetõznek a napsugárban. Békebeli idill, mintha csak a Kádár-korszak sosem volt harmóniája köszönne vissza több évtizedes messzeségbõl.

Télen viszont kiderül, mindez csak álca: ami nyáron idillnek tûnik, az valójában szívbemarkoló szegénység. Ha országúton megyünk, megint más, a fõutcán levõ házak, boltok és kocsmák mindig szebbek, mint a maradék. A vasút mellett viszont soha nem a jómódúak építkeztek. Vas, és részben Zala megye még úgy ahogy tartja magát, de Somogy és Baranya a sínek mellõl nézve egy gigantikus szegényház, amely nemhogy fejlõdött volna a rendszerváltás óta, hanem visszazuhant az azt megelõzõ évtizedekbe. Az állomások körüli, egykor szebb napokat látott gazdasági épületek zömére mára lakat került, ablakaik beverve, tetejük és udvaruk gazzal felverve, körülöttük hasznavehetetlen, rozsdás gépek és egykori alkatrészek hevernek szerteszét, már ahonnan el nem lopták a mozdíthatókat. A vidéki életszínvonal növekedését a lakóházakon lehet lemérni. A jótékony tavaszi és nyári zöld lombok hiányában a táj annak látszik, ami valójában, nem takarva el egy beteg ország megannyi nyomorát: Kis alapterületû, egymás hegyére épített, a nedvességtõl málló falú házikók sorakoznak, amelyek apró nyílászáróin télen alig áramlik be fény. Az épültek körül megannyi putriszerû képzõdmény, deszkákból, bádogból, építési törmelékbõl és minden egyébbõl eszkábált mûhely, ól, kamra, tároló, amire éppen szükség van, vagy éppen amire nincs. A düledezõ, korhadó építmények több évtizedesek, a tulajdonosoknak láthatóan sem pénzük, sem kedvük nincs bontani, átépíteni, felújítani, netán újat építeni. Az életképet láncra kötött kutyák és a sárban fetrengõ baromfik teszik teljessé.

És ez egy így néz ki gyakorlatilag minden faluban, több száz kilométer hosszan. Hogy még lehangolóbb legyen a látvány, télen a városszéli kiskertek is riasztóak, a szükség és a szegénység nyomott levegõjét árasztják, kunyhókkal, tákolt szerszámoskamrákkal, lógó csatornákkal, kidõlõ kerítésekkel és bitófaként meredezõ, összegányolt kerti tusolókkal. És akkor ez csak a Dunántúl, állítólag az ország szerencsésebb fele. Az elkövetkezendõ hónapokban megannyi okos politikai beszéd hangzik majd arról, hogy melyik kormányzati korszak miért is volt jó, mikor is volt topon a gazdaság fejlõdése, mikor is volt a legjobb az istenáldotta népnek. Ám ha valaki egzaktul és objektíven szeretné látni a vidékfejlesztésben bekövetkezett másfél évtizedes eredményeket, nem kell elmélyülni a KSH-adatokban vagy a pártok gazdasági elemzéseiben, egyszerûbb, ha tesz egy vidéki vasúti kirándulást így télvíz idején. Aztán lehet káromkodni vagy fütyörészni.