Nyugi van, Szombathely!

Mecseki - alon.hu

Ha Isten és a globális felmelegedés is úgy akarja, nemsokára itt a jó idõ, és vele együtt azok a nyughatatlan és világmegváltó lelkek, akik ebben a szezonban is szívügyüknek érzik Szombathely felrázását, felpörgetését, élettel való telítését és a hasonló közhelyeket. Mintha elhatározás kérdése lenne Isztambult vagy Palermót faragni a vasi megyeszékhelybõl. Felejtsük már el ezt az unalmas és reménytelen kísérletezgetést, itt nyugi van, kedveskéim, és ebbõl akár meg is lehetne élni.

Ha két értelmiségi összefut Szombathelyen, jó esélye van, hogy öt perc múlva már azon borongjanak, hogy pfuj, micsoda egy unalmas hely, nem történik itt semmi, mindenki a tyúkokkal megy aludni, még hétvégén is szellemváros az egész, hozzá képest a mai Csernobil maga a lüktetõ élet. Pedig milyen pazar is lenne olykor kimozdulni, igazi színházba járni, naponta akár kétszer is, kiállításokat látogatni és áttáncolni az éjszakát a belvárosban, esetleg a szökõkútban, mint Anita a Dolce Vitában, mert az olaszok tudnak élni, Riminiben is mi volt éjszaka, a kiskölkök még éjjel kettõkor is bringáztak a fagyis körül, nem mind itt, ahol este hat után még a cipõkopogást is hallani a Király utcában.

Egy szûk csoport nem elégszik meg a sztenderd sirámokkal, és nekiáll lelkesen szervezkedni, úgymond „felrázni a várost”, hogy csalódottan konstatálja, hogy nem tudja, aztán még intenzívebben borongjon az unalmon, ami ellep bennünket. Bezzeg Rimini, ugye.

Kérném tisztelettel, lássuk már be, hogy ez a felrázás ebben az értelmében nem fog menni, még ha száz évig rázogatunk is egyfolytában, azon egyszerû okból kifolyólag, hogy Szombathely nem ilyen típusú és kész. Használat elõtt nem felrázandó. Ha megszakadunk, sem lesz belõle Isztambul vagy Palermo, ehhez elég egyrészt a térképre pillantanunk, hogy lássuk, a mediterrán térség jóval odébb van a maga életritmusával és kultúrájával együtt, másrészt ha valaki fellapozza a helytörténeti könyveket, abból leginkább az olvasható ki, hogy ez egy nyugis város volt mindig, nyugdíjas római veteránokkal, késõbb hívõ katolikusokkal és gyarapodó polgárokkal, akik csak módjával akarták áttáncolni az éjszakát a szökõkútban. És miért pont most lenne életmódbeli forradalom?

Tessék megfigyelni, az ideköltözöttek és az idelátogatóknak jellemzõen pont az jön be leginkább a városban, ami a helyieknek a kínjuk: hogy olyan csendeske, visszafogott az egész, irigylére méltó közbiztonsággal, ahol még az éves karnevál is úgy zajlik, hogy minden reggelre össze vannak söpörve az utcák.

Márpedig itt ez a lényeg, illetve ez kellene, hogy legyen. Aki nem jár becsukott szemmel, az tudja, hogy mivel jár az éjszakai lüktetés, tessék csak megkérdezni a szegedieket vagy a pécsieket, tudnak mesélni kellemes történeteket a mellékzöngékrõl, amelynek persze megvan a diszkrét bája, de ha valaki normális családi életre vágyik, nem biztos, hogy egy bizonyos életkor felett annyira sóvárog olyan mediterrán kulturális dekorációk iránt, mint a diszkrét délszláv kapcsolatok vagy a balkáni drogútvonal.

Szóval, kedveskéim, abból kellene fõzni, amink van, fõleg mert olyan egyedi ízt lehetne kotyvasztani belõlük, amit nemcsak családon belül lehetne sikerrel elsütni, de jó eséllyel ízlene az idelátogatóknak is, akik ezért a lokális specialitásért nem sajnálnák a zsebükbe nyúlni.

Nem a harsány – városidegen, és amúgy sem nem létezõ - gigaprogramokat kellene erõltetni, hanem éppen ellenkezõleg. Ezeknek hiányát, a csendet, a zöldet, a pihenést, a kulturális ínyencségeket kellene a zászlóra tûzni, és magunk is meglepõdnénk, milyen könnyen megvalósítható lenne az, ami benne van a levegõben, és ami adottságból – ne legyünk szemérmesek – sokkal könnyebben lehetne pénzt csinálni, mint a széllel szemben pisilésbõl. Nem mellesleg ezért kellett volna egy terjedelmes, de barátságos, nyugodalmas, a pihenést szolgáló fürdõt építeni a város zöldövezetében, nem pedig egy tömegrendezvényre és pörgésre támaszkodó sportcsarnokot. Ugyanezen okból kifolyólag az új Fõ tér is csak akkor lesz sikeres, ha a rendezvények fõ profilját a nyugisabb és intimebb zenék, nem pedig nem pedig a death metál vagy a szökõkútban való tánc erõltetése jelenti.

Az egyébként alapból nem igaz, hogy nincs itt semmi. Tessék csak fellapozni az aktuális programajánlót, és pirossal aláhúzni a mûvészfilmektõl kezdve a magángalériákon keresztül a kamaraszínházakig és a város szellemiségével harmonizáló egyéb intimebb produkciókig mindent. Lesz belõlük számos. Aki nagyon akar, az ma is talál magának sok mindent, a gond inkább az, hogy az emberek nem nagyon akarnak aláhúzogatni, kimozdulni meg még nehezebben. Szóval ha mindenáron pezsgetni akar valaki, akkor itt lehetne tenni, finoman és tartózkodóan, egy kis propagandával, normális és értõ városi kultúrpolitikával, valódi sajtókritikával, amely nem merül ki a tényszerû beharangozón vagy a „fergeteges siker” szófordulatnál.

Ha egy kicsit is sikerülne ezt a csendesebb, tartózkodóbb, meditálóbb irányt elfogadtatni magunkkal, ne adj isten tenni is érte, még az is lehet, legyintenénk az egész régióközpont-balhéra. Salzburgban járva például nagyon nem úgy tûnt, hogy valaki rohadtul hiányolná a fõvárosi rangot. Náluk már nyugi van, a csendben Mozartot hallgatnak és számolják a pénzt a folyóparton, a nagy zöld fák árnyékában.

Elcuccol a Jabil, mi meg maradunk, egyhelyben

Mecseki - alon.hu

Jabil barátunk elmegy, nem is nagyon magyarázkodik, meghagyja azt másnak. Meg hát mit is mondhatna, hülyén hangzana szájából az „ennyire volt hitelesítve a város” szófordulat. Márpedig ennyire volt. És mindezt tudni lehetett, mint ahogy azt is, hogy elõször ezt a szívközeli tályogot kellene rendbe tenni, a mûszempilla ráér késõbb is.

Mottó:

„Hiszen számított rá,
persze hogy számított, sõt múlt éjjel álmodott is ilyesfélét:
de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha
a magyart is a Frõhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész
kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.”

Karinthy Frigyes: A rossz tanuló felel


„Viszlát, megyek” - mondja szûkszavúan a küszöbön Jabil pajtás, nyitva az ajtót, kezében az útitáska, vissza se néz nagyon, szeme már a távoli horizontot fürkészi, miként a vadnyugati filmek kékszemû hõsei, akik szintén nem sokat vacakolnak: ha elvégezték a dolgukat, menniük kell, nem tartja vissza õket könny, asszony, barátok.

Kemény, kérgesszívû legények a multinacionális cégek, azon persze lehetne vitatkozni, hogy mennyire pozitív szereplõi annak a színes, szélesvásznú, magyarul csak imitt-amott beszélõ filmnek, aminek a neve: világgazdaság.

Mert az addig rendben van, hogy jóképû, nagydumás csávók, meg respektjük van mindenhol, lehet velük villantani a szomszéd elõtt, és dolgozni is tudnak, sõt, ami még fontosabb a mai világban: el is tudják adni a cuccot, amit fabrikálnak, pontosabban fabrikáltatnak velünk, mással, akárkivel.

Csak az a baj velük, mint a legtöbb ismerõsünkkel, akiknek hirtelen megszaladt, és akikrõl most nem lehet megmondani, hogy a siker szállt a fejükbe, vagy azért sikeresek, mert alapból olyanok, amilyenek. Akiktõl az embert kiveri a hideg verejték: magabiztosak, önzõek és szeretik megmondatni a tutit. Olyannyira szeretik, hogy a legnagyobb cégek már nem csupán falvakat és városokat ugráltatnak, hanem országokat és földrészeket is, talpuk alá eresztve – hogy a cowboyos hasonlatnál maradjunk - egy-két golyót, ha nem úgy táncolnak, ahogy kellene, Megtehetik, velük van az erõ.

Hogy jól van-e így, azt a rosseb se tudja, mert lehet, mindez a munkamegosztásból, a specializációból és az emberi lélek aktuális kivetülésébõl egyenesen következik, a végállomás pedig a cégek által kormányzott bolygó lesz, de az is lehet, mindez csak egy történelmi mellékzönge, és majd a világórások saját kardjukba dõlnek, ahogy azt a világóriások tenni szokták.

Történetünk – a szombathelyi Jabil és az állását vesztett ezer ember - szempontjából azonban mindez mellékes. Ami nem mellékes, az az ûr, amit maga után hagy, rommá lett családokkal, zátonyra futott életekkel és városi költségvetéssel, általános rosszkedvvel. Meg hogy akkor most mi van?

Mi lenne? Semmi. Az történik, ami már számtalan helyen történt és történni is fog a világban. Szombathelyre sem a James Joyce-hagyomány vagy a vasi dödölle miatt jött a Jabil. Így most odébb cuccol, ahol most örülnek neki, kap adókedvezményt, fõnöki ingyenlakást, fehérruhás szûzleányokat, hogy pár – talán már azt is tudják a céges közgazdászok, hogy pontosan mennyi – év után továbbálljon onnan is, romba döntve ott is, ahogy illik.

Lehet, nem a legerkölcsösebb mentalitás, de kiszámítható. Lehet vele kalkulálni. A telephely kiválasztás, a menedzseri és a szalag melletti munkabérek, a munkásjáratok, sõt az éves céges bulik is azt az egyetlen célt szolgálják, hogy valakik valahol minél több pénzt keressenek. Ennyi. Egy multitól nem lehet elvárni - illetve el lehet, de ostobaság -, hogy figyelembe vegye az éjszakai mûszakosok véres szemeit, a munkásnõ beteg gyerekét, a foglalkoztatási rátát, a helyi iparûzési adót vagy egy ország, város jövõjét. Nem az õ dolga.

Arra ott vannak a helyi vezetõk, akikre azért szavaztak, azért tartják el õket - mondjuk éppen az éjszakai mûszakban robotolók -, hogy ilyesmivel kalkuláljanak, hogy csináljanak valamit, védjék az ott lakók érdekeit, ha kell rúgják seggbe a multit, hogy 15-20 év múlva is legyen valahogy.

Ehhez képest az Európai Unió szénné fizetett elitje impotens alkotmányozással, kulturális fesztiválokkal, szakértõsködésekkel és ide-oda utazásokkal tölti az idõt, miközben a hivatalnokok a nagyvárosok légkondicionált irodáiban papírhegyeket gyártanak, és alig pár embernek tûnik fel, hogy a kontinensen már alig van valódi termelés, mindenki menedzser, szakértõ vagy PR-munkatárs. Nyugtatgathatjuk magunkat, hogy csak menjenek messzire ezek a Jabil-féle rabszolgamunkák, legalább csak a java marad. Nem marad. Miért maradna? A szolgáltatások, a magasabb hozzáadott-értéket produkáló cégek elõbb utóbb követik õket, mert – hahó! - mi a túrót csinálnának a 100 millió bürokrata és kommunikációs tanácsadó országában.

A felelõsség hatványozottan érvényes a magyar gazdaságpolitikára, ha egyáltalán van ilyen, mert naponta körülbelül 10 ezerszer halljuk a „reform” szót, de hogy az aktuális megpumpoláson és az évtizedek óta mantraként hajtogatott „versenyképesség” és „hatékonyság” lózungokon kívül ez mit jelent, azt még Gyurcsány „Reform” Ferenc sem tudja. Konkrétan: milyen lesz a magyar gazdaság mondjuk 10-15 év múlva, mit fogunk gyártani, mibõl fogunk megélni, mibõl fogunk fizetni Ázsiának a termékekért és az oroszoknak a gázért, ha már egyszer õket választottuk, ugye? A magyar gazdaság úgy mûködik, hogy a szigetszerûen mûködõ multinacionális cégek termelnek – a profitot érthetõen hazautalják -, a többiek zöme meg hónapról-hónapról kínlódik, kreatívan könyvel, esetleg kapcsolatrendszerétõl függõen részt vesz a „nagy államipénz-lenyúlás” nevû játékban. És nem az a baj, hogy itt vannak a multik, még az sem, hogy olykor elmennek, hanem hogy az állam sokkal inkább gajdolja õket az izolált szigeteikkel, mint a honi kicsiket és közepeseket, fenntartva a nagybeteg és törékeny gazdasági szerkezetet, ahol egy cég távozása megropanthat egy komplett régiót.

A fentebb említett nagy folyamatokban egy város meglehetõsen kiszolgáltatott helyzetben van. Amikor a kilencvenes évek elején megérkeztek a Szombathelyre az elsõ multinacionális cégek, mindenki örült nekik. Jogosan. A Philips, a Siemens és társaik nemcsak munkahelyeket, fizetéseket, keresletet, de olyan munkakultúrát és üzleti légköri is hoztak, ami nem volt hátrányára a városnak, és amit irigykedve figyeltek országszerte. A városi döntéshozók pedig büszkék voltak rá. Csakhogy büszkeségbõl nem lehet megélni.

Az egymást kövezõ ciklusok nagyon különbözõek voltak, de abban hasonlítottak egymásra, hogy a nagy és szimbolikus politikai-, kulturális- és médiaharcok közepette nem vették észre, vagy nem érdekelte õket a veszély. Hogy Szombathely veszedelmes gazdasági lejtõre került. A várost vezetõ elitnek közel két évtized nem volt elég, hogy megtanulja, mivel is kellene elsõsorban foglalkoznia. A Jabilt valószínûleg húsz ökörrel sem lehetett volna itt tartani, de azt tudni kellett volna, hogy elmegy, és hogy akkor mi van. Példának okáért: amíg más vidéki városok egymást tapossák nanotechnológia kutatóközpont ügyében, Szombathely képtelen elmozdítani a fõiskola alkalmatlan vezetését, ami miatt a város fiatal szürkeállománya más vidékek gyarapodását szolgálja.

Az eddigi reformok gyakorlatilag megálltak az iskolabezárásoknál és a tanári ebédpénzek megkurtításánál, és az ellenzék is többet foglalkozott a bizottságok létszámának alakulásával, semmint a reálgazdasági kérdésekkel. Még aggasztóbb, hogy az újonnan felvázolt, EU-pénzekbõl finanszírozott projektek (szimbolikus, hogy önállóan már egy Gyöngyös-híd is reménytelen vállalkozás) sem adnak választ arra, milyen lesz itt az élet a mára valóban megalázóvá vált bérmunka-korszak után, és a Jabil költözését kommentáló hivatalos nyilatkozatok is inkább igyekeznek szõnyeg alá söpörni a másfél évtizede duzzadó problémát, semmint szembenézni vele.

Red alert van, de nagyon.