Szeptembertől szeptemberig: 1910. szeptember 22-én született Faludy György Kossuth-díjas író, költő, műfordító. A Nagy Mesélő. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy halálával fejeződött be végérvényesen a 20. század.
indig hihetetlenül elegáns alakját - azok a patyolat, fehér vagy égszínkék ingek, azok a zakók, az a fénylő oroszlánsörény - a legteljesebben mégis József Attila verse, a Thomas Mann üdvözlése idézi meg. Hiszen írhatott, fordíthatott, vagy átkölthetett bármit-bárkit - pl. a költészetében megtisztuló bűnös kalandort, Villont -, a leginkább attól volt Faludy György, hogy eljött és mesélt. (Az ő szájából igazul és édesen hangzott az is, hogy Attila, ha József Attiláról beszélt. De versben úgy is emlegeti, hogy József.) A szóbeli irodalom, az ágról ágra, szájról szájra utolsó nagy személyisége, akinek (ahogy mindig mesélte) recski börtönversei is úgy maradtak életben, hogy a társak sorról sorra megtanulták, és szabadulván lejegyezték őket.
Az utóbbi években előadásaival járta az országot, akár meg is lehetett tőle rendelni a tematikát. És sokadszor sem volt unalmas végighallgatni utazásainak és hazatérésének történetét - a háttérben a történelem nem szűnő hullámverésével. Sőt: Mint gyermek, aki már pihenni vágyik / és el is jutott a nyugalmas ágyig / még kérlel, hogy: Ne menj el, mesélj - / (igy nem szökik rá hirtelen az éj) / s mig kis szive nagyon szorongva dobban, / tán ő se tudja, mit is kiván jobban, / a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: / igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. / Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, / mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt / s együtt vagyunk veled mindannyian, / kinek emberhez méltó gondja van. (...) mesélj arról, mi a szép, mi a baj, / emelvén szivünk a gyásztól a vágyig. (...)
Mindig inkább a szépről mesélt. Budapestről Bécsbe, Berlinbe, Grazba, Franciaországba, Marokkóba, aztán az Amerikai Egyesült Államokba - aztán újra Budapestre, Kistarcsára, Recskre, Londonba, Firenzébe, Máltára, megint az USA-ba, utána Torontóba - aztán 1989-ben újra és végleg Magyarországra kanyarodó életét könnyű úgy elképzelni, mint egy tökéletesen megszerkesztett utaztató tézisregényt. (A kalandok sorrendje föl nem cserélhető.) A Faludy-regény által kifejtett-alátámasztott tézis úgy szól, hogy az élet akkor is, azért is, mindennel együtt és mindennek ellenére: szép.
Mint most ez a kéklő, a fényeket megszűrő szeptember. Körülbelül ilyen idő lehetett akkor is (1953-ban), amikor Faludy három év után kiszabadult Recskről. A Pokolbeli víg napjaim simogatóan érzelmes zárlata legalábbis így meséli: Olyan volt az a ház, mintha fiatal szerelmesek építették volna maguknak tavasszal, és a parányi ablakok mögött lábujjhegyen járnának a nehéz tejesköcsögök között, a frissen sülő kenyerek szagában.
Amikor ezt gondoltam, nyolc-tíz éves kislány szaladt ki a házból, hosszú, szőke varkocsokkal és égszínkék ruhában. Nagy, fonott kosarat tett ki az út közepére, tele halványrózsaszín, egész vékony héjú szőlővel. Amikor odaértünk, már nagyatyja is megjelent, egy zöldessárga hajú, mezítlábas, hórihorgas, oroszos, majdnem tolsztoji paraszt, tarisznyával a vállán. Sorra kezet fogott valamennyiünkkel. Amikor a Menjou-bajszú borbély néhány szót akart szólni, kezének élét szájához emelte.
- Mindent tudunk - mondta. - Mindent.
Aztán tizenkilenc nagy karéj kenyeret vett elő tarisznyájából, zsebéből egy csipetnyi sót hintett mindegyikre - a vendéglátás ősi szokása szerint, és kiálló lapockacsontjának egy rángó mozdulatával meghajtotta derekát, és megkínált bennünket szőlővel és kenyérrel.
(Emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.)
